Fiatal srácként tanultam meg síelni a Tátrában, Szlovákiában, majd később a lengyelországi Zakopanéban is finomítgattam a technikámon - mindez több mint 30 éve történt. Azóta bejártunk sok síterepet, voltunk Ausztriában, Franciaországban, majd amikor a gyerekek felcseperedtek, akkor sok éven át Olaszország volt a célország - benne pedig Sappada. A srácok szépen megtanultak síelni, majd jött a board is. Tavaly új irányba mentünk, a szlovén síterepek egyik legklasszabbját választottuk, a Maribor melletti hegyre mentünk egy pályaszállásra. A hely és a pálya nagyon jó volt, de az elutazásunk napján olyan szinten elkezdett olvadni a hó, hogy megijesztett, hogy mi lesz velünk, ha nem lesz jövőre hó. Így jutott a régi emlék az eszembe - miért nem megyünk Zakopanéba? Tavaly ősszel nekiültem a netnek, szereztem szállást, a srácokkal körülnéztünk sípálya fronton - majd lefoglaltam mindent.
A szállás:
A szállásszerzés nem volt egyszerű, mert 8 főben kellett gondolkodni, lehetőség szerint egy apartmanon belül - mert esténként szeretünk együtt lazulni, kártyázni, társasozni. A választásunk egy full belvárosi apartmanházra esett, ami gyakorlatilag szinte tök új épület, alatta parkolóház, benne lift - szóval minden igényt kielégít. A sétáló utca tényleg pár utcányira van, úgyhogy a csapat nem síelő része nagyon klasszul érezhette magát - mert Zakopane egy nyüzsgő, izgalmas üdülő várossá nőtte ki magát az elmúlt 30 év alatt.
A város:
Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy mennyire nyüzsgő a város, mekkora jövés-menés van mindenhol. A sétáló utca (Krupowki utca) mindkét oldala teli van éttermekkel, kifőzdékkel, menő üzletekkel, sí és hegymászó felszerelést áruló boltokkal - az utca pedig reggeltől estig tömve van emberekkel. A sétáló utca végén található egy hagyományos, földszintes faházakkal teli tűzdelt piac - ahol aztán kiló számra vehetjük a sajtokat, ihatunk és ehetünk kedvünkre. A lengyelek összességében nagyon barátságosak, egy-egy szót, kifejezést tudnak magyarul - ami azért mindig jól is esik nekünk.
A közlekedés:
Mivel az apartmanunk a belvárosban volt, így sokat kellett a környéken autóznunk. Maga a pálya 24 km-re volt, ami nem egy nagy távolság, azonban annyi autó van mindenfelé, hogy gyakorlatilag minden nap kétszer 40 perc volt a tranzit - minimum. A helyzet az, hogy már az autóikból is jól látszik, hogy jól élnek a polák testvéreink - java részt nagy és új, vagy újszerű SUV-ok, családi és személyautók futnak az utakon - illetve állnak a dugókban. Mert dugó az volt bőséggel. Annak ellenére, hogy én WAZE-t használok, még sokszor így is be kellett állnom a dugóba - ami azért nem annyira vicces minden nap. A forgalomban azonban a lengyelek türelmesek, nem előzgetnek mint a hazai menő csávók, hanem türelmesen sorolgatnak egymás után. Egyetlen zavaró momentum az, hogy amikor be akarnak sorolni a mi sávunkba, akkor egyszerűen betolják egy kicsit a kocsijuk orrát a miénk elé, amivel időnként a frászt hozzák reánk. Egy idő után ezt azonban meg lehet szokni, a sípályán való mozgásukról padig majd később írok…
Hegyvári Zoltán
alias Húsimádó
